Az első rémálmát újraíró nyomorult kezdő módjára állok a buszmegállóban. Erőm nincs hozzá, fáradt vagyok még ehhez is. A kedvtényezőt most hagyjuk.
Biomassza villamosozik a távvezetékek alatt, remélik, hogy a végpontban újabb elektronokkal tömik ki az üres fázisokat. Halkan zümmögő transzformátor vagyok csupán, az orromban mákos kifli illata, a kezeimen bitek, a bőröm alatt binárisan kódolt textfileok, a régi reutersmonitoron most nem részvényárfolyamok, hanem snifferlog outputja vibráltatja a foszfort a crt túlsó oldalán. Nevetnék az irónián, de nem tehetem, az admin 117-re állított, a fülemben 18000Hzes sípolás, konstans. Nem a hiány, nem a telitettség és nem a burkológörbék, sőt nem is az atomsugárról van itt szó, nem old minket az HCl, nem erről van szó.

Arról van szó, hogy már közel két éve nem szól semmi semmiről. Elég világos voltam?

Álljon itt egy formula:


Tíz éve keményen harcoltál a jövődért.
Követted a saját kódjaidat. Hiába.
Kólával a kezedben élvezel rá a jelenre.
Senki se segít, mert senkit se érdekel.
A te kudarcod a többiek igazsága.
Rám sose voltál kíváncsi.
Nincs szükségem rád. Erőtlen vagyok.
Nincs szükséged rám.

Villamos.

i am nothing. so you.
Csilingel, csenget, vált, lépeget.
Újszölöttsikoly a szülőszobán.
Ne szökj messze, figyellek.
Kiváltom a szeretetet.
Szükségeszerű áldozat.

Megint én.

Vond le a
konzekvenciákat.

Popularity: 1% [?]