(ez most egy olyan bejegyzés, ami egyébként sose kerülne ki a cicára, mert ezektől hányok a leginkább és baromira nevetségesnek tartom az ilyen és ehhez hasonló önfejtegető, önsajnáltató szarokat. Szóval ez most nem kicsit lesz ellentmondásos. Sebaj, ilyen is kell az archívumba.)

Szóval kezdjük ott, hogy foglalmam sincs, hogy most depressziós vagyok-e vagy sem. Nem tudom mik a tünetek mivel jár, mitől lesz valaki olyanná. Azt tudom, hogy néha elbaszottmód magam alatt vagyok és baromi szar kedvem van. Sőt, nem csak néha. De igazából nem vágom, hogy miért. Jó családban nőttem fel, nem váltak el a szüleim, megvan a szívmazsolakuglóf, azt csinálom amit mindig is szerettem volna, sőt, ezért még pénzt is kapok, megvan szinte minden amire szükségem van. Viszont valami akkor sincs rendjén.

Egy tisztességes depressziós minimum felképelne egy “gyenge szar vagy bazzeg” felkiáltással, merthogy egy tisztességes depressziós szerint az ami nekem van az nem depresszió, hanem lófasz, semmiség, picsafüst.
De akkor is hiányzik valami.
Lehet, hogy egy kicsit belefáradtam a sokmindenbe. Az elmúlt másfél év fenemód pörgősre sikerült, munka hátán munka, iskola, magánéleti válságok. Talán a stressz. Elképzelhető, hogy túlhajtom magam? Nem hinném, talán egy kicsit, de ez nem jár ilyesmivel.

Nem hallgatok félmeztelen bőrnadrágos furafiúkat, akik levélhullós, kék- vagy zöld filterrel megkínált klipben nagyon keményen kiállnak a feketegitárral nagyon életunt arccal a kamera elé, hogy elénekeljék, hogy ez egy mennyire dark song.
Kemurit (pozitív életszemléletű japán banda, akik ska-punk vonalon közlekednek) hallgatok, nem érzem, hogy a zenében lenne a hiba. Nem hordok feketét és nem rajongok Poe-ért. Nem fotózok csupasz fákat és nem járok temetőbe. Nem vagodosom magam és nem érzem úgy, hogy ráharapnék a fegyverfémre az elkövetkezendő 80 évben.

Divatdepresszió ez kérem, köze nincs az igazihoz, még csak köszönőviszonyban se vagyok a depresszióval. Valószínűleg csak egy külvárosi juppi vagyok, túl sok pénzzel a bankszámlán, akinek hirtelen túl sok jutott a jóból és hiába a nagy arc, az nem boldogít.

Nem tudom.

Néha szívesen verekednék. Egy az egy ellen rendszerben. Belémköt, vagy én kötök belé és hajrá.
Nem vagyok az a verekdős fajta.
Olyan két évvel ezelőtt viszont megtaláltak. Vagyis megtalált, épp hazafele a Zichy Jenő utcában belémkötött egy csóka, hogy mennyi az idő és a vége az lett, hogy nyitásként tiszta erőből állonvágtam és utána futottam, ahogy csak bírtam (coward!). Szerencsére nem követett.
Viszont utána nagyon sokáig fel voltam dobva (miután megszűnt az a félelmem, hogy mondjuk szembetalálkozok vele és haverjaival egy kies buszon pl.), hogy ejbazz, ez tényleg én voltam és hogy képes voltam rá. Mondjuk ha én is kaptam volna, akkor egyből másképp vélekednék ;]

Szóval depresszió. Vagy nem. Lehet, hogy az okozza a problémákat, hogy nincs ihlet. Lassan fél vagy egy éve áll a vékilences cicaprojekt, a portfolioszájt és még egy csomó más fejlesztése, mert nincs ihlet. Vagy idő. Vagy kedv.
Úgy szeretnék megint naponta több órát rajzolni. Festegetni. Skicceket készíteni, kihúzni őket, színezni és szignózni. Lefűzni őket mappába, elrakni a jövőnek. Mint rég.
Meg layoutokat tervezni. Csak a poén kedvéért. De egyre kevesebb kedvem van a napi 8 óra meló után PS-t nyitni. Eleget látok én számítógépet egy nap. Eleget van nyitva az alkalmazás. Eleget tologatom az egeret.
Könyvekre, netán inspiratív szájtokra lenne szükségem. Kiállításokat látogatni, fényképezni, többet, mint eddig. Beújítani egy decens telét és kimenni kattogtatni clueless embereket a térre.
Újra stencilezni. Napokig vagodsni a 1 milis műanyaglapot. Ragasztószalag-csíkokat ragasztani a pulcsim belső felére, illeszteni mintát a vaksötétbe, ragadós végű cap-eket pakolni a fedő-Beltonról a főfőkedvenc Montanara, csörgetni a kannát, nyomni a fejet, érezni a festék illatát, levenni a stencilt és gyönyörködni az eredményben, majd gyorsan lelécelni. Hiányzik ez is.

Sok dolog van ami hiányzik, mert eltűnt, pedig jó volt. És leginkább csak én tehetek arról, hogy eltűnt, mert nem fordítottam rá elég időt, pedig jó volt.

Talán erre van szükség. Visszatérni azokhoz a dolgokhoz, amiket igazán szerettem, de megfeledkeztem róluk és újrakezdeni.
Sok mindent.
Mindent. Talán.

Popularity: 1% [?]