És szeretnék pár szót írni az Elefánt című filmről, ami nekem bejött, hiába húzták szerteszéjjel a kritikák.
A sztorit mindenki ismeri: átlagos amerikai középiskola, átlagos berendezéssel, átlagos diákokkal. És az átlagos amerikai átlagos középiskolában két átlagos –, ámbár feltehetően misfit és kiközösített– diák egy átlagos napon nem mindennapi mészárlást visz véghez. Mint ahogy Littletonban, Red Lakeben vagy éppen Jonesboroban történt.

School shootings, vagy School massacre, ha jobban tetszik, iskolai lövöldözésről van szó – egy jellemzően amerikai jelenség, ami mostanában egyre kevésbé lesz jellemzően amerikai (gondoljunk csak az erfurti vagy az oszakai történésekre).

Nem ismerem Gus Van Sant munkásságát, sőt még a multirespekt díjjal kitűntett Good Will Huntghoz se volt szerencsém, vagyis láttam belőle valamit még nagyonnagyon rég, de túlzottan nem fogott meg. Szóval nem ismerem se azt amit ez előtt, vagy ez után a film után rendezett, de ez egy határozottan kedvemre való film.
Ugyan történet, sokdimenziós karakterek, értékelhető vágás nincs a filmben, mégis tetszik.
A film 80%-ban egy-egy karakter hátát látjuk, ahogy krosszol előre és emberekkel találkozik és csinálja a dolgát és minden rendben és minden teljesen átlagos. A menzán az anorexiás lányok betolják a féladag felét, aztán a vécében meghánytatják magukat, a fotós ficsúr igazi fotós ficsúr módjára navigál a tömegben, a football jockok szaladgálnak a füvön, a problémás fiú meg a problémás apja miatt problémázik. Van még szégyellős, komplexusos könyvtáros lány, lányokkedvence srác, kopasz igazgató és zugcigis menzabácsi.

Szóval ülünk a karosszékben, nézzük ezeknek a fiataloknak egy teljesen random hétköznapját és izgulunk, hogy mikor köhögi fel a satgan az első adag lőszert, mert mi már tudjuk mindazt, amit ők még nem tudnak. Merthát egy iskolai lövöldözésről szóló film arról szól, hogy az iskolában lövöldöznek, szóval lövöldözzenek, ha ezért fizettünk, nem? És van lövöldözés. Véres, brutálisan kegyetlen, hangos, sikoltozós, szisztematikus és igazi, nemjónézni-fajta.

Két óra alatt van idő kicsit beleélnie magát az embernek azoknak a fiataloknak a helyzetébe, akiket végül egy gyomorlövéssel egy fél pillanat alatt kinulláznak. Rádöbbenni, hogy mennyire értelmetlen és céltalan az egész.
Mint, ahogy fentebb már írtam, nincs a történetnek, eleje, vége, elkezdődik valahol és véget is ér valahol. Nincsen aftermath, síró szülők, temetés meg nagy megmondás. Jönnek a felhők és üresen nézünk magunk elé, hogy na most akkor mi van, hol a hepiend, hol az igazság, van-e igazság, van-e egyáltalán bármi is?

Egy csomó mindenről nincs információnk, a gyilkosokkal is csak érintőlegesen foglalkozik a film, nem tudjuk az indítékaikat, hogy milyen tanulók voltak, mennyire közösítették ki őket, éltek-e valami meredek antidepresszánson, milyen családi hátterük volt, voltak-e barátnőik, akik esetleg otthagyhatták őket ésatöbbi. Egy kamionnyi kérdés, válasz nélkül.
De talán nincs is szükség az indokok megismerésére. Ha vannak is, akkor sem olyanok, amikkel azonosulni vagy szimpatizálni tudnánk. Legalábbis remélem.

Persze rengeteg kiindulópontot kapunk, van rengeteg utalás, amire a saját elképzeléseinket felépíthetjük: Eminem-like-, bullyztatott karakterek, gyilkolászós számítógépes játékok, az-interneten-bármi-megszerezhető, Hitler, meleg csók a zuhany alatt, alkoholista apa, nemtörődöm anya, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Érdekes film, no.
Megjegyzés: Csúnyán ráfelesseltem egyébként arra, hogy mennyire, de mennyire sok hasonlóság van ezek között az amerikai és a nagyonszocialista iskolák között (legalábbis azok között amikhez nekem eddig szerencsém volt). Szóval neon, nagy üvegtáblák, ronda famintás tapéta (itthon ez jellemzően lambéria), kockáspadló, linóleum, rondatető, kockaépület. Csak odakint nagyobb a terek, szélesebbek a folyósok és több a kólaautomata.

Popularity: 4% [?]