A karácsonyi megfeszített élelemszerzés és rokonlátogatás/várás után jólesik felhúzni a mackóalsót és leheveredni a tévé/laptop elé, kimeresztett zombi szemekkel bambulni a pixeleket a monitoron míg a pepszin, a gyomorsav teszi szépen a dolgát, és a bélperisztaltika fokozódik.

Erre az alkalomra pont ideális az az Oscar-díjas Adam Elliot gyurmafilmje: a Mary és Max.

Az alapszituáció elég egyszerű, két teljesen különböző ember sorsa és barátsága az évtizedes levelezés kapcsán, hogyan válnak a nehézkesen induló levélváltások során egymás legfontosabb részévé. Fontos megemlíteni, hogy ez inkább felnőtt mese és nem családi film (bár egy bizonyos életkor felett már ajánlható).

Egyszerűen zseniálisak a karakterek, kellően “bitter” a humor és a történet, technikailag pedig amit gyurmafilmből ki lehet hozni az így egyben, kérem szépen: “top-notch”.

Szóval aki szereti a nyugis keserédes történeteket – csajok készüljenek zsepivel – az keressen rá az interneten, nagyon könnyen a kezébe jut egy megfelelő egyklikkfilmes verzió, feliratot hozzá pedig a nyitottalcímek.szerv oldalon lelve, békésen és kellemesen kikapcsolódva eltölthet cirka másfél órát a fent említett remekművel.

Ps.: Hogy mennyire rendben vannak a karakterek, arra itt a fenti példa: egy a Mary által készített “Noblet disznó”, amit bár kb az egész filmben 2 másodpercig mutatnak, a másfél órás stream után mégis ingerenciám támadt visszakeresni az újra ránézés miatt. (De ilyen karakter és poén van vagy ezer benne, csak nem akarok többet spoilerezni.)

Megbasz.

A Szellemirtók pedig legalább akkora definició-film, mint a Harcosok Klubja. És Rick Moranis pedig egy kibaszott szinész-isten és Dan Aykroyd egy kibaszott író-isten és Ivan Reitman pedig egy kibaszott rendező-isten, too.

Vegyük csak a legjobb példák egyik legjobbját:

.

És működik és tudom, hogy neked is a kedvenceid közé tartozott ez a jelenet.
Működik, no.

Köszönet tbcnek az ellátásért.

Mr. Camel playbackelt nektek Phil Collinst.

Igen, hölgyeim és uraim, a Fight Club alapjaira (LOL) építkezve itt egy igazi, hamisítatlan Bollywoodi produkció, a Fight Club – Members Only

Nem kell megijedni, kicsit más jellegű, sokat táncolnak és énekelnek benne, de az én előítéletemmel szemben meglepően jó minőségű és jól fényképezett anyagnak tűnik, szóval ha másért nem, akkor legalább ezért érdemes ráfigyelni, ha úgy hozza a sors.
Figyeljük meg egyébként a indiai badass-eket és még véletlenül se próbáljunk következtetni, hogy itt most melyik lehet az idiai Tyler Durden vagy hogy akkor az a derekánál pörgetett nő valóban Marla Singer akar lenni, mert ez a film most nem az.

Spooky.

(És köszönjük meg a linket tavasznak!)

Adott ugye az alapszituáció, hogy a Supersize Me tematikájában kapunk egy A-brandes sztárkupacot, akiken egyenként végigmegyünk és bemutatjuk, hogy ki kicsoda a gépezetben és miért csinálja amit és mik a fenntartásai azzal, ami a feladata megy úgy globalice, adunk nekik egyenként pár percet, hogy ezt egy amolyan Szomszédok endline jelleggel bemondhassák a kamerába és mindezután megkapjuk a stáblistát és soha többé nem megyünk gyorsétterembe vagy processzált élelmiszer közelébe.

Az egyetlen baj ezzel, hogy egyrészt fájdalmasan bénán van előadva, másrészt se történet, se végkövetkeztetés vagy koncepció nincs. Kivéve persze azt, hogy itt most nagyon keményen bemutattuk a valóságot, lol.

A valóságot bemutatni viszont úgy, hogy a leleplező produkt azt csak nyomokban tartalmazza, nehéz. A karakterek kibaszott sablonosak, a multicégember tipikus multicégemberként üzelem, a becsületes tisztalelkű diáklány becsületes tisztalelkű diáklányként, a shady middlemanek pedig shady middlemanekként. A szerkezet is béna, sehol egy decens fordulat vagy meglepetés, minden tízezredes pontossággal megjósolható, közel 100%os hatékonysággal.

Mondok egy példát:
/* spoiler ON */
Üzemképsor, látunk egy félkarú dolgozót, ahogy csekkel egy űrlapon, innen már tudjuk, hogy ez az ember nem véletlenül került a filmbe, tehát valakin majd később biztos lesz egy baleset. Kicsivel később panaszkodik valaki, hogy a mehikói vendégmunkások nem képzettek. Következtetés? Az áldozatunk egy mexikói nohabla alkalmazott lesz. Kicsivel megint később felemlegetik, hogy naponta történik baleset. Megint kicsivel később bedarált kezekről beszél valaki. Megint később az egyik bevándorló lány aggódik a másik bevándorló lányért, hogy speedezik, majd a pasija bemondja, hogy mindenki csinálja. És lám mi történik fél órával később? Perszehogy egy baleset. Megrázó, drámai, unalmas.
/* spoiler OFF */

És ezekből egy vödörrel van. Semmi megrázó, semmi szpesöl.
Persze van benne sok vér meg mocsok meg fújdeundorító, de igazából ezzel is az a baj, hogy akinek van egy kicsike esze, az tudja, hogy bizony a finom hamburgerhez szegény bocit biza le kell vágni és a tüzönsütött húspogácsához biza ki kell csontozni szegényt meg lefolyatni a vérét, meg kiszedni a pociját meg szépen szétszelektálni az alkatrészeit. És ha ezt bizony úgy szeretnék megoldani, hogy naponta ne csak 30 vevőt tudjanak kiszolgálni, ahhoz nagyobb méretekben és mennyiségben kell agyonlövögetni a bocikat. Mert így készül a hamburger, kedves barátaim.

Avril Lavigne pedig egy gyomorforgatón tehetségtelen buta picsa. És az ő kontributálása a termékhez biza jobban meg fogja rázni a kedves nézőt, mint a vágóhidas jelenet.

Ne adj ki pénz ezért.
Rég láttam ennyire gagyi filmet, komolyan.

Mindenki kedvenc borult videoklip-rendező, Chris Cunningham* 2006-ban újra támad. Most épp egy borult kvázirockbandával, a The Horrorssal állt össze, hogy egy számára kicsit ismeretlen stílusban is megmutathassa, hogy azért jöhetnek tehetséges rendezők, de a istenek között mindig ő lesz a császár. Bezony. Szóval hölgyeim és uraim, következzék a Sheena is a Parasite a The Horrorstól (.mov formátumban, másfél perc, hét mega).

(kicsit konszolidáltabb cucc mint a tavalyi, de azért kellően beteg, meg kell hagyni)

* Hogy ki is az a Chris Cunningham? Csak pár cím: Come to Daddy, Come on My Selector, All is Full of Love, Frozen, Rubber Johnny. Szóval tudod.

Nem fogom órákon keresztül dícsérni, hogy miért jó és miért működik, úgyis megnézitek vagy hatszor legalább és tudni fogjátok, na.

Ettől a krútól be kell szerezni mindent.

Mert az a film sajnos olyan szinten vérlázító és szar, hogy arra kevés épkézláb kifejezést lehet találni.

Adva vagyon egy nagyon ügyes trailer. Amiben röpülnek a kések, menetelnek a katonák, robbanások jobbról balról és V püföli és késeli a gonoszokat.

Adva vagyon emellé egy nagyon jó alaptörténet, hogy nácilájk kormány uralja be az angol népet és jön a híró, aki jól megdönti az egészet.

Ez idáig nagyon szép és jó, de igazából  az van, hogy egyrészt zéró eredetiség van a történetben, klisék klisék hátán, előre kisakkozható történet, boring főhős (aki egyébként teljesen korrekt angolsággal küldi), sírásra berendezkedett Natalie Portman, gonosz angol nácigonoszok ésatöbbi. Bah.

Én úgy ültem be, hogy na akkor majd kemény vizuál lesz, halomra gyilkolt angolnácik és pörgős tempós és izgalmas sztori. De nem.
A trailerben benne volt minden akciójelenet, szóval ha ezek miatt akartátok megnézni a filmet, akkor ne tegyétek, a trailerben minden látványos cucc benne volt. A maradék meg boring, ötlettelen krep. Ne adj ki ilyesmiért pénzt.

Réz András voltam, ez pedig a Ciginyom, a Cloneshit filmesztéta rovata.

- Have you ever retired a human by mistake?
- No.
- But in your position that is a risk.

egy csomo triviat irtam ide eloszor, de rajottem, h mint annyi dolognak, ennek sem lenne ertelme [aki erdekelt volna, az mar tudna, akit meg nem..]
tel van bazmeg. es ilyenkor ne essen eso. ha meg nem lehet boardozni, akkor ho se. az osz peldaul azert jobb, mert meghalni egy elmeny, de halottnak lenni siman csak szar. a tobbi meg még ennel is trivialisabb..
persze ha nem nezek ki, akkor jol vagyok. de nem deszkazhatok be mindent aprilisig egy puskaval meg egy csomag szendviccsel..eh.

probalom tulelni az elso napokat. te nem…?

It’s too bad she won’t live, but then again who does?

Szóval tegnap a Viasat3on újra leadták a Nászok ásza című örökbecsűt és aki kihagyta vagy nem látta az bánhatja, mert sokadszori megtekintésre is az egyik legkedvesebb romantikus vígjáték amit így az utóbbi 10-20 évben moziba került.
Kellemesen ciki 80-as évek, a lowend mc-t tök hitelesen alakító Adam Sandler, az erős állkapoccsal rendelkező, de még így is imádnivalóan cute Drew Barrymore és Thrilleres piros műbőrkabát és durva mulletek és Nina Hagen és Miami Vice-kult és Billy Idol.
Nagy kedvenc film, no.

Meghát itt zendül fel az egyik legkomolyabb filmes betétdal, amit csak elképzelni lehet. A gitárnál és a mikrofonnál Adam Sandler. Tapsoljuk meg.

School shootings, vagy School massacre, ha jobban tetszik, iskolai lövöldözésről van szó – egy jellemzően amerikai jelenség, ami mostanában egyre kevésbé lesz jellemzően amerikai (gondoljunk csak az erfurti vagy az oszakai történésekre).

Nem ismerem Gus Van Sant munkásságát, sőt még a multirespekt díjjal kitűntett Good Will Huntghoz se volt szerencsém, vagyis láttam belőle valamit még nagyonnagyon rég, de túlzottan nem fogott meg. Szóval nem ismerem se azt amit ez előtt, vagy ez után a film után rendezett, de ez egy határozottan kedvemre való film.
Ugyan történet, sokdimenziós karakterek, értékelhető vágás nincs a filmben, mégis tetszik.
A film 80%-ban egy-egy karakter hátát látjuk, ahogy krosszol előre és emberekkel találkozik és csinálja a dolgát és minden rendben és minden teljesen átlagos. A menzán az anorexiás lányok betolják a féladag felét, aztán a vécében meghánytatják magukat, a fotós ficsúr igazi fotós ficsúr módjára navigál a tömegben, a football jockok szaladgálnak a füvön, a problémás fiú meg a problémás apja miatt problémázik. Van még szégyellős, komplexusos könyvtáros lány, lányokkedvence srác, kopasz igazgató és zugcigis menzabácsi.

Szóval ülünk a karosszékben, nézzük ezeknek a fiataloknak egy teljesen random hétköznapját és izgulunk, hogy mikor köhögi fel a satgan az első adag lőszert, mert mi már tudjuk mindazt, amit ők még nem tudnak. Merthát egy iskolai lövöldözésről szóló film arról szól, hogy az iskolában lövöldöznek, szóval lövöldözzenek, ha ezért fizettünk, nem? És van lövöldözés. Véres, brutálisan kegyetlen, hangos, sikoltozós, szisztematikus és igazi, nemjónézni-fajta.

Két óra alatt van idő kicsit beleélnie magát az embernek azoknak a fiataloknak a helyzetébe, akiket végül egy gyomorlövéssel egy fél pillanat alatt kinulláznak. Rádöbbenni, hogy mennyire értelmetlen és céltalan az egész.
Mint, ahogy fentebb már írtam, nincs a történetnek, eleje, vége, elkezdődik valahol és véget is ér valahol. Nincsen aftermath, síró szülők, temetés meg nagy megmondás. Jönnek a felhők és üresen nézünk magunk elé, hogy na most akkor mi van, hol a hepiend, hol az igazság, van-e igazság, van-e egyáltalán bármi is?

Egy csomó mindenről nincs információnk, a gyilkosokkal is csak érintőlegesen foglalkozik a film, nem tudjuk az indítékaikat, hogy milyen tanulók voltak, mennyire közösítették ki őket, éltek-e valami meredek antidepresszánson, milyen családi hátterük volt, voltak-e barátnőik, akik esetleg otthagyhatták őket ésatöbbi. Egy kamionnyi kérdés, válasz nélkül.
De talán nincs is szükség az indokok megismerésére. Ha vannak is, akkor sem olyanok, amikkel azonosulni vagy szimpatizálni tudnánk. Legalábbis remélem.

Persze rengeteg kiindulópontot kapunk, van rengeteg utalás, amire a saját elképzeléseinket felépíthetjük: Eminem-like-, bullyztatott karakterek, gyilkolászós számítógépes játékok, az-interneten-bármi-megszerezhető, Hitler, meleg csók a zuhany alatt, alkoholista apa, nemtörődöm anya, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Érdekes film, no.
Megjegyzés: Csúnyán ráfelesseltem egyébként arra, hogy mennyire, de mennyire sok hasonlóság van ezek között az amerikai és a nagyonszocialista iskolák között (legalábbis azok között amikhez nekem eddig szerencsém volt). Szóval neon, nagy üvegtáblák, ronda famintás tapéta (itthon ez jellemzően lambéria), kockáspadló, linóleum, rondatető, kockaépület. Csak odakint nagyobb a terek, szélesebbek a folyósok és több a kólaautomata.

Meg lehet végre képeket mutogatni embereknek, mert van hely erre is. (eddig volt három pucérlányos kép, lol)

Node. Filmek, videók, jáááj. Jáááááááj. Késelés meg kirabolásveszély ide vagy oda, I tell you: egy tömött/kihalt buszon nincs nagyobb okosság standup comedyt nézni. Egyszerűen ural. Mindent.
Tökéletes és hibátlan szórakozás bárhol és bármikor. Gyönyörű szép, éles a kép, egy jó fülessel a hang is rendben van (még akkot is ha le van mixelve sztereóra), sehol egy framedrop, vagy csúszó hang.
És az előkészítés is félelmetesen egyszerű. Bekattintom a fileokat PSP video 9 alatt és miután kiszámolta magát, a filmek fel is kocognak szépen a helyükre, thumbnailestűl, croppolva, lemixelve, bekészítve. Ahogy azt kell.

Teljesen rendben van.
Video iPod? LOÁL.

(icipici sidenote, mert az élet és a tejfel: ha süt a nap semmit nem látsz a képernyőből, ez azért eléggé sucka, a másik meg, hogy ugyan nagy a kijelző és szép és gyönyörű, de nagy. És hiába adja meg esetenként akár a moziélményt is, nagy, nehezen fér el zsebben, egykézben, kisretikülben. Van ilyen.)

A zenétől/hangoktól nem voltam hanyattesve, Madsen bácsi szinkronját elbaszták (vagyisháthogy szinkronizálva volt a film, amire ÉN nem számítottam). Asszem ennyi a negatívum.

Egy dolog viszont rögzítésre szorul. Elijah Woodról kiderült, hogy nem csak homoszexuális koboldot tud alakítani hanem elmebeteg kannibált is, patkányképű szupersztárunk tehát biztos nagy karriert fog befutni ezzel az ennivalóan édes pofival, eheh.

Ha egy módotok van rá, akkor nézzétek meg.

Szóval ma megnéztük moziban (Kossuth) muffinlánnyal a Ghost In The Shell második részét, az Innocence-et és továbbra sem tudom, hogy mit gondoljak. Vagyis tudom. Kezdjük a körítéssel. Egyrészt sikerült egy irtó béna címfordítást összehozni, másrészt az japán nyelvű de angolul feliratozott, de opcionálisan rendelkezésre álló magyar fordítás (“brand” Thompson rádiós füles által) kifejezetten szar volt. Vagy csak én találkoztam először ilyen technológiával készült magyar fordítással és ez teljesen sztandard. A fordításért felelős leányzó elég durván késétt a történésekhez képest, plusz volt sok őzés és elég szerencsétlen on-the-fly félrefordítás. Sebaj. Szerencsére ki lehetett kapcsolni ;]

A filmről. Nos igen, az a baj, hogy amit ebben a ember-gép témában (mármint, hogy mitől ember és mitől gép a gép) el lehetett mondani, az már elhangzott az első részben. Hozzá-hozzátesz a problémakörhöz pár extrát, pl. azzal hogy az emberek egyre inkább elgépiesednek (pl külső memória beépítése által) mennyire veszítik el azt a képességüket, hogy meg tudják különböztetni a “igazi” valóságot a virtuálistól, de akkora flessekre nem kell számítani mint az első rész után. Ha nagyon izé akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy ez az első rész 2004re aktualizált, nagyobb költségvetésű változata, ahol a főszereplő most nem Kusanagi őrnagy, hanem Batou.
A vizuál erős. Keményebb főcím és nagyjelenet mint az első részben, és nagyon, de nagyon erős CG-usage jellemzi a filmet. Vagyis, néhol túlságosan is erős. Krómozott autók, pörgőforgó kameramozgás, renderelt, animált hátterek tucatszámra. És soksok narancssárga.
És a zenék/hangok is ott vannak. Csakúgy mint az első részben, most is Kenji Kawai hozta a zenéket, amik legalább olyan jók lettek mint az első részé. Egy szava nem lehet az embernek, minden hang és effekt és zene ott van és úgy szólal meg ahogy kell. Na.

Mamoru Oshiinak egyébként úgy látszik nagyon fájhatott, hogy az Avalonnal nem érte el azt a hatást, illetve sikert mint amit szeretett volna (habár nekem a vizuálja és a kissé vontatott, depresszív hangulata nagyonnagyon bejött), ezért egy csomó mindent átmentett a GiTS2-be. Áthozta a narancssárgát, a lassú, kimerevített képeket (oké, ez a GiTS-ben is megvolt, de az Avalonban méginkább) meg a egymagában élő főhőst a basset houndjával együtt.

Én az egész film alatt azt vártam, hogy mikor tűnik Kusanagi, hogy na most majd feltűnik, de nem. Vagyis a végén igen, dehát az lófasz. Hiányzik a személye a történetből, vagyis igen, jelen van, mert beszélnek róla meg ugye a film is erről szól többek közt (Batou és Kusanagi kapcsolatáról), de az egyik kedvenc karakteremet ugyanmár, de ne vágják ki a második részből. Sebaj.

Nem rossz film, csak nem egy igazi második rész.

Én nem vagyok nagy mozibarát. Nem szoktam moziba járni, sőt, még tölteni se szoktam filmeket. Rabolják az időmet, az pedig drága. Node. Ezt a filmet én szélesvásznon, gyomorremegtető hangerő mellett akarom megnézni egy süppedős fotelben egy üres teremben, ahol se popkorn, se telefon, se csipogós óra nem zavarja meg a vizuál-túladagolást.
Figyeljük meg, hogy mennyire odabasz a trailer, a hozzá csatolt zene, a szereplők kidolgozottsága, ahogy Marv rábassza a rendőrökre az ajtót, a jó helyen, jó időben belassított képek, a félig rajzfilm – félig CG háttér, meg az esős jelenetek BAZZEG!

Valaki ígérje meg, hogy nem szinkronizálva fogják vetíteni itthon.

Don Hertzfeldt, a konzumer-kórságban szenvedő társadalom vizuális megmentője előtt tisztelgünk örökbecsű klasszikusának, a Rejectednek egyik leglegleg képkockájával, aki pont ma lenne 29 éves ha február másodikán született volna augusztus eleseje helyett. Viszont mivel augusztus elsején született, ezért nem mondhatjuk neki, hogy boldog születésnapot, mert egyrészt nincs születésnapja (legalábbis mostanában nem), másrészt pedig nem is ismerjük személyesen és úgy meg olyan izé lenne. Viszont itt ez a képkocka ami definiál, de nem lehet kapni poszterméretben :(
Az élet bonyolult!

– We’re gonna die.
- We got this far.

egy krizis kihozhatja beloled a legjobbat. es legrosszabbat is.
de, ami igazan zavaro az egeszben, h nem tudhatod elore melyik is lesz az. nem is sejtheted.
azt meg aztan vegkepp nem, h mi is az a legrosszabb, (esetleg legjobb), ami felszinre kerul.
es asszem, h ezen egeszen oszinten osszeallitott onkep sem segit.
olyasmi ez, mint a j. mnemonic(az megint nem ez a film, hanem egy joval rosszabb, bar van bennuk kozos) fejeben jelszora lehivhato, de szamara nem elerheto adat.
kellene egy jelszo generator, h megtudjam, mit hoz ki belolem a valsag. h elore tudjam. h legalabb en ne legyek meglepve. h legalabb meglepve ne legyek.

He called you a wildcat before. I didn’t even pick up on it. [...] He’s playing me from minute one.

Goddamit.

Nem is tudom mit írjak. Nem szeretem a filmeket, mert nem tudom. Nem szeretem a filmeket. Több óra, bármiféle interakció nélkül kifejezetten zavaró tud lenni.
Most megint egy fél évig nem vagyok hajlandó megnézni semmit.

Elmennek ezek a szarfilmesek a kurva annyukba, de most komolyan!

Úgyis tudjátok, hogy honnan. Sebaj. Van a Hivatali Patkányok filmzene és hát van rajta összesen 3 ütős trekk, de olyan, hogy a fejed leesik (Peréz Prado Mambo #9-ját nem számoljuk ezek közé, pedig az is arat). Ice Cube egyrészt agyoncsap a Down for Whateverrel, aztán Geto Boys Stillje, aztán a Geto Boysos Scarface által elköveketett No Tears. Alaptrekkek. Frankón. Olyan ugráltatom a kocsit jellegű hangzóanyagok.

Mondjuk ott van még egy Damn it feels to be a Gangster, de az nekem annyira nem ütött mint a fenti három.

Szerezni kell Scarface cuccokat. Meg régi Geto Boyst (új nyilván nincs :\).

Mivel hamarosan engem is újra utolér a semi-cubicle life, ezért.
Részlet egy klasszikus filmből, jelen esetben a Hivatli Paktányok címűből.

– Na ne. Már megint. Miért írja ki, hogy begyűrte a papírt, amikor nem gyűrte be? Esküszöm, esküszöm, hogy egy-egy-egyszercsak megfogom ezt a szart és kivágom az ablakon!
– Ketten dobjuk ki, haver. Szerencse, hogy nem hordok fegyvert.
– Egy rakás szar.
– Szem… ájer… Náj… ná… nájn…
– Hagyjuk, kérem.
– Michael… Bolton?
– Én vagyok…
– Woah, ez a valódi neve?
– Igen
– Ah, szóval ön rokona az énekesnek.
– Nem, csak névrokonok vagyunk.
– Oh.
– Hülye dagadt picsa.
– Senki sem tudja helyesen kimondani a nevem. Pedig nem olyan nehéz, “Na-in-dzse-nád”, Nagheenanajar.
– Te legalább nem Michael Bolton vagy.
– Semmi baj nincs a neveddel.
– Nem volt vele semmi baj, kábé tizenkét éves koromig, míg az a tehetségtelen polyáca híres nem lett és sorra nem nyerte a Grammyket.
– Akkor miért nem használod a Mikeot inkább a Michael helyett?
– Azt nem. Miért én változtassak? Szívjon ő.
– Sziasztok.
– Na, mi újság?
– Megyünk Chochkeyhoz, egy kávéra?
– Á, ahhoz túl korán van, én…
– Muszáj kimennem, itt meg fogok őrülni.
– Ó-ó, úgy látszik itt valakinek hétfő-görcse van.
– Naah…

(spoilerfree)

Igazából nem értem a nagyokos kritikákat.

Elképesztően primitív alapötlet és gyenge forgatókönyv. Igen, és? A klónok (SW II) története se egy matyóhímzés, mégis oda-meg vissza vanik érte a fél világ. Kitaláltuk a film közepénél, ki a gyilkos, meg sablonos, meg ezerszer lerágott, meg mink vagyunk a büszke tekintetű karvalyok, akik most széjjeltépjük, mert látjuk a hibát, hurrá, hol a fikadöfömbele.

Pedig ennyire nem egyszerű a dolog. Ashley Judd például pompás. A fényképezés is egészen rendben van. A film legnagyobb betegsége, hogy kicsit elkapkodták. A történet bevezetése tart majd az utolsó percekig, míg a lényegre maradt durván öt perc. Elfáradtak a végére, beleuntak, elfogyott a zsozsó, nem tudom. Ha ez az eleje kapott volna egy bőkezű ollót, és forgattak volna még jó negyedórányi részt, akkor az egyensúly is helyrebillent volna, és a méltatlanul mellőzött szereplők is alakíthattak volna kicsinyt.

Na nem mondom, hogy rohanni kellene a moziba; ha azonban kedvesünk meglepett már két jeggyel, nem kell ajakbiggyeszteni, eccer fogyasztható.

A: Na, szedd össze magad…
B: Minek?
A: Hogyhogy minek? Elvenni se hagyom az életem, nemhogy eldobjam.
B: Élet… hát ez már csak látszat. Búcsú mindattól amihez ragaszkodtunk… Magyarország… Magyarország nincs többé! Nincs több, BEVÉGEZTÜK!

(A odarohan Bhez, kicsivarja a kezéből a pisztolyt, mielőtt az főbelőhetné magát vele. A pisztoly azonban üres, *katt* *katt* *katt*.)

B: Üres, ilyen az én szerencsém. Magamnak nem hagytam.
A: Na, elég a nyavalygásból.

A feladat, hogy rájöjjetek, hogy ez hol és miben?

Kognitív disszonancia, másképpen: szarság került a levesbe.

Nomármost, ez a film(sorozat) azt gondolja magáról, amit egy jólfésült akciófilmnek gondolnia kell: pörgős, fordulatos, izgalmas, pompás kamerával, tökös gonosszal és Kieferrel. És persze mi is ezt gondoljuk róla. Akciófilm – nem filmdráma. Nyakatakert, hiteltelen és értelmetlen történet, idióta elnökjelölt (és hülye fiacskája), arab/orosz/szerb ellenség hitech “csakahadsereghasználilyet-nézzutána” cuccok, és persze demagógia, hatásvadászat bőséggel.

Ezzel szemben a filmből az utolsó percben kibújik a meg nem értett művészlélek, és próbál egy keserű hátraarcot mutatni. Mintha ettől a film egy cseppet is megváltozna. Nem fog. Ellenben a gondosan szövögetett zsákból kibújik a szeg és seggbeszúr.

Teri Bauernek életben kellett volna maradnia.

Humanitárius és műfaji okok miatt. Nem szerencsés, ha egy film ilyen esetlenül próbál meg kitörni kereteiből. Az ilyen semmi kis akciófilmek a maguk világában tökéletesen elfogadható és befogadható kerek egészt alkotnak. Viszont csak akkor maradnak hitelesek, ha a világukban maradnak. A 24 akciófilmnek remek, de filmdrámának hihetetlenül szar. A film ilyenkor egyrészt teljesen más nézőpontba kerül, és az eddig elviselhető színészi játék silánnyá foszlik, a történet értelmetlensége az arcunkba tolul. Másrészt ekkor illene filmdrámaként viselkednie, felkészítenie a nézőt az elkerülhetetlenre, sorsokat, érzelmeket, karaktereket finoman ábrázolni, meghatni, szívbe markolni, letaszítani és felemelni.

(ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne helye az útkereső filmeknek, de azok eleve tudatják magukról, hogy mifélék)

Másrészt az akciófilm mese. A királyfi és a hétfejű, ugye. A mesének kutya-kötelessége úgy végződnie, hogy a történet elején kibillent világrend a végére helyreálljon. Különben úgy kapcsolhatjuk le a villanyt álomvilágba tartó kicsi gyermekünknek, hogy: dejókibasztamveled, hehe. Az akciófilmben a főhősnek és b.családjának, akikért végig izgultunk (bár néha megütnénk azt a sipákoló muffot) életben kell maradniuk. Még ha a világ össze is dől körülöttük.

Különben olyan dejókiba helyzet van.